2019. március, este 8, kanapé. Telefonhívás. Semmilyen jeles nap nincs, sem születésnap, semmi, ami indokolná ezt a hívást. Egy valami igen - baj van Vele. 

Baj van.

Este 10, iroda. Útmutató a kollégáknak az ügyeim intézéséhez, egy darabig nélkülözniük kell.

Nagy baj van. 

Először nem ismerem fel. Aztán pörögnek a napok, megszokom a látványt, az ITO-ra hazajárok, naponta 60 perc. Megfésülöm, benedvesítem a cserepes ajkait, duruzsolok halkan, fogom a kezét és kérlelem. Nem érkezik válasz.

A napokból hetek lesznek, az orvos behívat. Mindent megtettek, elfogytak a lehetőségek, nem reagál. Készüljek föl. Végigcsorog egy könnycsepp az arcán. Az enyémen is. Az egyetlen, amit lát. 

Értesítem, akiket talán ő is szeretne, búcsúzzanak. Napi 60 perc, felosztva. Két 60 perc közt szereznem kell fekete ruhát, cipőt. Mást még nem tudok rendezni.

Újabb napok telnek, krónikus bel. Moribund állapot. Csak ne szenvedjen sokáig, meghasad a szívem.

3 hét, vége.

Újra dolgozom, a hétköznapok lassan visszarendeződnek. A csillogó, új cipőt belakja egy pók, míg hónapokkal később kilakoltatni nem kényszerülök. Bál van a faluban, kellene. 

Ő pedig visszalátogat, megköszöni az orvosoknak. 

"Uram, egy lyukas garast nem adtunk volna, hogy ma újra találkozunk."